-Futás, nem merészeljetek megállni, megértettétek?!!-kiabáltam, hátrafelé, de már nem láttam őket, -2 csaptárs, klassz.
-Gyerünk, gyerünk, már csak 63 méter!- biztatott minket Kristóf aki legelöl futott, én leghátul.
Odaértünk a Bázishoz, megszámoltam hányan vagyunk, hogy azon a 2 idiótán kívül nem hiányzik-e senki, de igen….
-Francba, már megint…
-Mi a baj Peasy?-kérdezte Kata aki nem a fittségéről híres mégis 2.nak ért be…
-Dave, megint hősködik…-magyarázkodtam.
-DÁVID, HÚZD BE A SEGGED A BÁZISBA!!-kiabáltam kifelé, de semmi…
-Megyek megkeresem-szólt közbe Viktor is…
-De ne merészed bántani!-mondtam volna, ha addigra el nem tűnik, igen hát elégé gyors tud lenni.
-A hülye…. Vagy -4 tag vagy mind meg lesz, nagyon idegesítő. Mindig miattuk kell idegeskedni-mondta ki hangosan a gondolataimat Robi.
Általában minden alkalommal, ha kitartóságira megyünk mindig ez van, az újoncok gyengék, a srácok pedig Supermannak képzelik magukat….
-Na mire visszaérnek addigra a kaja ehetetlen lesz-gondolkodott hangosan Aya.
-Mindegy együnk nélkülük, majd kapnak mirelit pizzát, vagy nem… -ezzel a gondolattal nekiláttunk enni.
-Itedekinas!(Jó étvágyat)
Ma Aya-nak valamiért nagyon “sütök-főzök” hangulata volt, annyi mindent csinált, valamelyiknek még a nevét se tudtam. Viszont mindenki jól lakott, és ez a lényeg! 🙂
-MINDENKI, HASRA!- kiáltott be Dave kissé zaklatottan, és ezzel a lendülettel mindenki a találkozott padlóval. Pontosan abban a pillanatban mikor már a hasunk súrolta az alattunk lévő talajt, nem előbb, nem később pár Netvor lövegék süvített el fölöttünk. Becsukódott a főbejárat, igen a főbejárat vezet a nagy nappaliba onnan egyenesen szembelévő konyha/étkezőbe, a nappaliból, ha belépünk balra a fiú, jobbra a lány részleg található, és mindezalatt a raktár,de ez csak a miénk nem kell vele osztoznunk a többi Warriorral.
Visszatérve a sztorihoz a kapu becsukódtt a főbejárat becsukódott, a kupola, becsukódott=biztonságban vagyunk.
-1…2…3…és fél….-számolt hangosan Kata.
-Hozom az elsőbbségit!-mondta Krisi és már ment is az alaksorba.
-Dave!-Sikítottam és már ugortam is a nyakába. Tiszta vérvolt az egész ő, korom fekete haja most vérvörösben pompázott keze tele sebekkel, de azok már regenerálódtak, rajta végigtekintve a kardját is láttam, nagyon megijedtem, sosem szokta használni(főleg ha mentőakción van). A szeme alatt láttam még egy hatalmas duzzanatot is, ilyet Netvor nem okoz az széttép, szétmarcangol a csontjaiddal együtt nem marad más belőled csak ici-pici húscafatok. Sajnos volt már részem ilyen esztétikus látványban, a szüleim, a testvérem, és a mesterem. Általában, ha meghal valakinek a szerette nálunk az a szokás, hogy apró üvegcsébe a megmaradt őt magunkkal viszünk, szóval a húsát vagy a vértét, és megvéd a túl világról. Nekem már öt van: anya, apa, az öcsém, és a Sensei, az 5. nem tudom kié lehet, mióta az eszemet tudom megvan.
-Vikooor!-és már pofán is csaptam a kardom nyelével!-
-Mondtam, hogy ne merészeld bántani!
-De, hát… én…csak…izé!-próbálta kimagyarázni magát, de nem sikerült neki
-És már veszekednek is…-panaszkodott Krisi, mivel már visszaért a kapszulával és belerakta a szétszedett újoncot a másik meg ledermedve nézte(gondolom a barátja volt) és,… jaj szegénykém annyira megsajnáltam…
-Amúgy mi a nevetek?-kérdeztem barátkozó szándékkal a ledermedt srácot.
-Mi fog történni vele, és mi fog történni velem?-értetlenkedett.
-Kérdeztem valamit, hálátlan kölyök!!
-Hé nyugi semmi baj, hisz ő csak most találkozott először a Netvorokkal.-mondta Robi.
-Majd én beszélek vele- És már beszélgetni is kezdett vele ugyanazzal az idegesítően kedves mosolyával amivel nem egyszer megmentett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: