Vártam…
Sokat…
Sokáig…
És akkor… kilépett az ajtón, arcán széles mosollyal és ezzel kivillantva hófehér tépőfogait…
Boldog voltam, örültem, hogy felépült. Odarohantam, hogy szorosan átöleljen és többé ne engedjem el. Futottam. Az a pár rövidke lépés is kilóméterkének tűn.
És akkor…. megakartam ölelni, kezeimet már majdnem összezártam a szoros ölelésre,de… ő eltűnt. A térdeim hatalmasat koppantak a kórház padlóján a kezeimet gyorsan magam lé tartottan hogy ne keljen megszagolnom közelről a padlót.
Sírtam, tudtam hogy ami az előbb történt a nem valóságos volt. De a könnyeim ami az arcom végigfolyva elérték a padlót az igen is valóságos volt. Nem tudom meddig voltam így nem érdeket igazán, csak azt tudtam hogy a látásom bevörösödik és nem látok semmit.
Összeestem.
Vérbe fagyva feküdtem, de még mindig sírtam, nem tudtam abbahagyni, tudtam, hogy az én hibám, és azt hogy nem lennék méltó a vérére, nem hordhatnám kis üvegcsébe mit a szüleimet, akik életük utolsó leheletével védtek, vagy az öcsémet, aki nem volt képes meghalni hagyni egy lányt. Mester, sajnálom, hogy neked is most őrangyalosat kell játszani egy jelentéktelen kislány nyakban lógva… És most te is Dave miért kell magad mindig Supermannak képzelned most nekem kellet volna meghalnom.
-Gomen’nasai, gomen’nasai…-esedeztem a bocsánatukért a szeretteimnek.
Ekkor elvesztettem az eszméletem, már csak arra emlékszek hogy a csillogóan vérvörös könnycseppjeimet bámulom, és körbevesznek az orvosok, akik egymásnak kiabálnak, hogy mit és ki hozzon.
Tisztán emlékszel az utolsó dologra amit az egyik doktor mondott:
-Ki volt az a hülye aki egyedül hagyott egy démont… Egy démont… Egy démont… !?- ez visszhangzott az egész és hideg üres folyosón, mintha ezt én akartam volna, hogy az legyek…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: